Mire tanítanak minket a történetek – az élet fontos leckéi

Egy királynak volt három fia, akik nem tudtak tanulni. Egyik nevelő a másik után adta fel. A király rettegett attól, hogy rájuk hagyja a birodalmát, ezért a problémát egy nyolcvanéves tudósra, Visnusarmanra bízta, aki abszurdnak hangzó ígéretet tett: adj hat hónapot, és bölccsé teszem őket. Nem leckéket használt. Beszélő állatokat.

A könyv: hogyan hívják, és hol találod?

A gyűjtemény, amelyet megalkotott, a Pancsatantra, azaz Öt fejezet, amelyet Indiában írtak szanszkrit nyelven. Arabul Kalíla va Dimna lett belőle, az első történet két sakáljáról elnevezve. Angolul és Európa-szerte Bidpai meséiként ismert (néha Pilpay alakban), annak a bölcsnek a nevéről, aki állítólag elmondta.

Három név, egy könyv. Ha még ma este olvasni szeretnéd, bármelyikre rákereshetsz; magyarul Pancsatantra címen találod. Angolul Maude Dutton The Tortoise and the Geese and Other Fables of Bidpai című változata jól olvasható, Sir Thomas North 1570-es, Erzsébet-kori fordítását pedig Joseph Jacobs adta ki újra 1888-ban, a mesék legkorábbi angol változataként.

Már a címekből látszik, hogy a könyv nem arról szól, hogyan legyünk jók, hanem arról, hogyan ne vesszünk el. A níti ítélőképességet jelent: hogyan ismerd ki a szövetségesedet, mikor kell aggódnod egy barátságos hang miatt, mit tesz a hatalom, amikor senki sem figyel. Olyan fiúknak írták, akik egy nap mások életét fogják a kezükben tartani.

Kóstoló: egy történet a könyvből

Egy teknős barátságban van két vadlibával. Jön az aszály, és a libák úgy döntenek, elköltöznek. A teknős nem tud repülni, ezért a libák megoldást javasolnak: kettejük között visznek egy botot, ő pedig a közepébe harap és kapaszkodik. Egy feltétellel. Bármi történjék, nem nyithatja ki a száját.

Felemelkednek. Lent az emberek felnéznek, és kiabálnak a furcsa látványra. A teknős megsértődik, és kinyitja a száját, hogy visszavágjon.

Ezt senkinek sem kell elmagyaráznia egy gyereknek. A gyerek látja, ahogy a teknős elengedi a botot.

Hogyan hódította meg egy indiai könyv Európát úgy, hogy Európa észre sem vette?

I. sz. 550 körül egy Burzóé nevű perzsa orvost elküldött a sahja Indiába, hogy keressen meg egy gyógynövényt, amelyről azt beszélték, hogy feltámasztja a halottakat. A növény nélkül tért vissza. Helyette ezt a könyvet hozta, azzal az érvvel, hogy más úton ugyanazt végzi el, hiszen a bölcsesség ugyanolyan biztosan feléleszti az embert, mint bármilyen orvosság. A sah lefordíttatta, és a példányt külön szobában őrizte.

Idővel a könyvet több mint kétszázszor fordították le, több mint ötven nyelvre, és szinte egyetlen európai olvasó sem tudta, hogy indiai. Egy ember azonban kimondta. La Fontaine, a francia irodalom leghíresebb meseírója a második gyűjteménye előszavában azt írta, hogy annak nagyobbik részét Pilpaynak, az indiai bölcsnek köszönheti. A kutatók azóta meg is számolták: nyolcvankilenc meséből körülbelül húsz vezethető vissza Bidpaira. Az adósság valódi volt, és ő beismerte.

Ibn al-Mukaffa egy tanulságot is hagyott mindazoknak, akik gyerekeknek írnak. Kicserélte az állatokat. A krokodilból teknős lett, a mongúzból menyét, a bráhmanból remete. Egy mese csak akkor működik, ha a hallgató ráismer a világra, amelyben játszódik.

Tényleg jobban tanít a történet?

A pszichológia ezt a mechanizmust bevonódásnak (transportation) nevezi. Melanie Green és Timothy Brock 2000-ben kimutatta, hogy minél jobban elmerül az olvasó egy elbeszélésben, annál inkább közelednek a nézetei a történetéhez. Az elmerülés nő a személyes érintettséggel, a hihetőséggel és azzal, ha azonosul valamelyik szereplővel.

A legfontosabb eredményüket érdemes a szülőknek megjegyezniük: a bevonódott olvasók kevésbé vitatkoznak. Ha egy állítást egyenesen mondanak nekünk, keressük benne a hibát. Egy történet belsejében többnyire abbahagyjuk a keresést. Ezért tanítanak ilyen hatékonyan a mesék, és ezért nem mindegy, melyik történetet választjuk.

És a szépirodalom meg az empátia?

Biztosan olvastad már, hogy a szépirodalom empatikusabbá tesz. Ez az állítás David Kidd és Emanuele Castano 2013-as, a Science folyóiratban megjelent tanulmányán alapul: azt találták, hogy szépirodalom olvasása után az emberek jobban teljesítettek egy teszten, amelyben szemekről készült fotókról kellett érzelmeket leolvasni. A tanulmány azonnal híres lett, és azóta is vitatják.

Az óvatos változat így szól. Húsz perc egy regénnyel szinte biztosan nem javítja mérhetően az arcolvasási képességedet. Akik sok szépirodalmat olvasnak, azok valóban jobban szoktak gondolkodni másokról, bár lehet, hogy az olvasás tünet és nem ok. Panero csapata világossá tette, hogy nem azt állítják, hogy a szépirodalom haszontalan, csak azt, hogy a kérdés jobb bizonyítékokat érdemel, mint amilyenek most vannak.

Vannak hagyományok, amelyek nem árulják el a tanulságot

A tanmese azzal végződik, hogy megmondja, mit jelentett. Máshol ezt kényelmes megoldásnak tartják.

Sok afrikai társadalomban él egy forma, amelyet William Bascom antropológus dilemmamesének nevezett el. Kérdéssel végződik, válasz nélkül, és a hallgatók vitatják meg. Bascom egyenesen leírta a célját: az érvelés és a vita gyakorlása, hogy az emberek felkészüljenek a családi és bírósági viták rendezésére.

Az Aiszóposzon felnőtt gyerek következtetéseket tanul. A dilemmameséken felnőtt gyerek azt tanulja, hogyan foglaljon állást és hogyan védje meg. Mindkettő tanítás. Csak az egyiket kaptuk meg a legtöbben.

Mit jelent ez számodra?

• Kérdezz, mielőtt magyarázol. Az a tanulság, amelyet te adsz, információ. Amelyre a gyerek magától jut el, az az övé.
• Kérdezd meg, mit tehetett volna még a szereplő. Így a lezárt befejezésből választás lesz, több lehetőséggel.
• Hagyd, hogy vitatkozzon a könyvvel. Az a gyerek, aki azt mondja, hogy a hangya kegyetlen volt a tücsökkel, pontosan azt a gondolkodást végzi, amelyre a műfajt kitalálták.
• Közelíts kerülőúton. Sokkal könnyebb egy hazudós szereplőről beszélgetni, mint a gyereket a hazugságról kérdezni.
• Néha hagyd nyitva. Egy valódi kérdéssel zárni nagyon régi múltú technika.

Ezerhatszáz év múltán a módszer ugyanaz. A történet észrevétlenül átjut azon a belső őrön, akibe a kioktatás egyenesen beleütközik, és a hallgató maga végzi el a munka többi részét. Ezért nyúlt egy nyolcvanéves indiai tudós beszélő állatokhoz előadás helyett, és ezért élte túl az általa írt könyv mindazokat a birodalmakat, amelyeken átutazott.