Az ókori világ legnagyobb könyvtárai

Képzeld el, hogy i. e. 250 körül az alexandriai kikötőben állsz. Kiköt egy kereskedőhajó. Mielőtt kirakodnák, hivatalnokok szállnak fel rá, és átkutatják, de nem csempészárut keresnek, hanem könyveket. Minden tekercset, amit a fedélzeten találnak, elvisznek a nagy könyvtárba, hogy lemásolják. A másolat visszakerül a tulajdonoshoz. Az eredeti ott marad. Ez volt a hivatalos gyakorlat. Az ókori könyvtárak nem csendes raktárak voltak, hanem a hatalom eszközei. Annak története pedig, mit őriztek, mi veszett el, és mit szereznek vissza éppen most, az emberi történelem egyik legkülönösebb története.

Az agyagtáblák világa: könyvtárak a görögök előtt

A görög és római könyvtárakra figyel mindenki, de a gyakorlat sokkal régebbi. A Közel-Keleten egész gyűjteményeket írtak agyagra, és kiderült, hogy ez a legtartósabb íráshordozó, amelyet az ember valaha használt.

Érdemes elidőzni az eblai agyagcímkéknél. Valaki már 4500 évvel ezelőtt rájött, hogy egy gyűjtemény haszontalan, ha nem találod meg, mi van benne, és ennek megfelelően felcímkézte a polcokat. A tudás rendezésének problémája ugyanolyan régi, mint a felhalmozásáé.

Eblában kétnyelvű szójegyzékek is voltak, lényegében a világ legrégebbi szótárai, amelyeket azért állítottak össze, hogy az írnokok a sumer és a helyi eblai nyelv között dolgozhassanak. Valaki leült, készített egy fordítási segédeszközt, aztán oda tette, ahol a következő ember megtalálja.

A király, aki mindent tudni akart

A legrégebbi rendszerezett könyvtár, amelyet még ma is olvasni tudunk, Assurbanipal asszír királyé volt, aki nagyjából i. e. 668 és 627 között uralkodott Ninivéből, a mai iraki Moszul közeléből. Az ókori uralkodók között szokatlan módon tudott olvasni, és a szövegek gyűjtését államügyként kezelte: ügynököket küldött szét a birodalomban, hogy táblákat foglaljanak le vagy másoljanak.

A táblákat 1849-ben fedezte fel újra Austen Henry Layard, aki a Tigris túlpartján egy dombba ásva betört egy terembe, ahol térdig ért a törött agyag. Iraki segítője, Hormuzd Rassam folytatta az ásatást, és 1852-ben egy második palotát talált egy újabb nagy gyűjteménnyel. Egyikük sem tudott belőle egy szót sem elolvasni, mert az ékírást még nem fejtették meg.

Amit kiástak a földből, arról kiderült, hogy a mezopotámiai irodalom legnagyobb fennmaradt egysége. A Gilgames-eposz, a legrégebbi nagy irodalmi mű, amely birtokunkban van, nagyrészt ezeknek a ninivei másolatoknak köszönhetően jutott el hozzánk. Egy könyvtár azért maradt fenn, mert valaki el akarta pusztítani.

Alexandria: a könyvtár, amely mindent meg akart őrizni

Alexandriát Nagy Sándor alapította i. e. 331-ben. Halála után hadvezére, Ptolemaiosz megszerezte Egyiptomot, és a várost tette meg fővárosává. A Ptolemaioszok makedón görögök voltak, akik nem a saját országukban uralkodtak, és legitimitásra volt szükségük. Ennek jó részét a tudomány látványos pártolásával vásárolták meg.

A könyvtár egy nagyobb intézmény, a Muszeion, vagyis a Múzsák hajléka része volt; innen ered a múzeum szavunk. Arisztotelész athéni Lükeionja volt a mintája, és előadótermek, kertek, állatkert és szentélyek tartoztak hozzá. Több mint száz tudós élt ott állandóan, ösztöndíjat kaptak, hogy más munka nélkül kutathassanak, írhassanak és vitatkozhassanak.

A gyarapítás módszerei agresszívek voltak. Galénosz orvos az i. sz. 2. században lejegyezte, hogy a kikötőben átkutatták a hajókat. V. Ptolemaiosz olyan fontosnak tartotta a lefoglalásokat a Földközi-tenger egész térségében, hogy a magántudósok elkezdték elrejteni a saját gyűjteményeiket.

A vetélytárs: Pergamon és a pergamen véletlen feltalálása

Alexandriának volt egy igazi versenytársa. A mai Törökország területén fekvő Pergamon olyan komoly gyűjteményt épített, hogy az már aggasztotta a Ptolemaioszokat. Válaszuk kereskedelmi tilalom volt: V. Ptolemaiosz megtiltotta a papirusz kivitelét, és így elvágta Pergamont attól a nyersanyagtól, amelyre a könyvek másolásához szüksége volt.

A tilalom látványosan visszafelé sült el. Papirusz híján Pergamon tökéletesítette az állatbőrök kikészítését, és jobb íráshordozót hozott létre, amely törés nélkül hajtható, mindkét oldalára lehet írni, és sokkal tovább tart. Ma is pergamennek hívjuk, a város nevéből. Egy vetélytárs könyvtár megfojtására tett kísérletből született meg az a hordozó, amely a következő ezer évben az európai irodalmat hordozta.

Mi történt valójában Alexandriával?

Szinte mindenki hallotta már, hogy az alexandriai könyvtár egyetlen katasztrófában égett le. A valóság kevésbé drámai és nyugtalanítóbb. A történészek ma általában nem egyetlen tűzről, hanem évszázadokon át tartó hosszú hanyatlásról beszélnek.

A legvalószínűbb magyarázat a legkevésbé filmszerű: elfogyott a támogatás. Az ekkora könyvtárakhoz folyamatos pénz, képzett személyzet és politikai védelem kell. Ha ezek elég sokáig hiányoznak, a gyűjtemény tönkremegy, szétszóródik és feledésbe merül. A tudás nagy része így vész el, akkor is, most is.

Könyvtárak, amelyekbe ma is beléphetsz

Több római könyvtárnak olyan jelentős romjai maradtak, hogy ma is meglátogathatók, és elárulják, hogyan működtek valójában ezek az épületek.

Ez a kettős falszerkezet megér egy pillanatot. A római építők tudták, hogy a tekercsek a nedvességben és a hőségben tönkremennek, és légréteget terveztek a védelmükre. Ez klímaszabályozás, tizenkilenc évszázaddal azelőtt, hogy a szó létezett volna.

Athénban Pantainosz könyvtára, majd később Hadrianus könyvtára szolgálta a várost. Hadrianus i. sz. 132 körül építtette az Akropolisz északi oldalán, római fórum stílusában, oszlopos udvarral, a görög és latin irodalom fő gyűjtőhelyének szánva, amikor Alexandria és Pergamon már hanyatlott. Mindkettő ugyanannak a katasztrófának esett áldozatul: i. sz. 267-ben a herulok, egy germán nép, kifosztották Athént, és a város nagy részét elpusztították. Hadrianus könyvtárának romjai ma is láthatók.

A könyvtárak nem csak a nagy fővárosokban voltak. A mai Algéria területén fekvő római városban, Timgadban a 3. században egy Julius Quintianus Flavius Rogatianus nevű polgár ajándékozott közkönyvtárat a városnak. Egy észak-afrikai vidéki városnak városi könyvtára volt, egy magánadományozó pénzéből, az egyszerű lakosok számára.

Az egyetlen könyvtár, amely fennmaradt, és amelyet éppen most olvasnak

Ez a rész még most is íródik. I. sz. 79-ben a Vezúv húsz méter forró iszap és hamu alá temette a római Herculaneum városát. A betemetett épületek között volt egy pompás villa, amelyet feltehetően Lucius Calpurnius Piso Caesoninus, Julius Caesar apósa birtokolt. Benne papirusztekercsekből álló magánkönyvtár volt.

A hőség elszenesítette őket. És meg is őrizte. Miközben gyakorlatilag minden más, levegőnek kitett ókori szöveg elporladt és eltűnt, ez a gyűjtemény sértetlenül várt a föld alatt.

Két és fél évszázadon át kegyetlen dilemma elé állították a tekercsek az embereket. Minden nemzedék vagy megpróbálta kinyitni őket, kockáztatva a pusztulásukat, vagy várt egy technológiára, amely talán sosem jön el. A súlyokkal, vegyszerekkel és gázokkal tett korai kísérletek sokat porrá változtattak.

Aztán jött egy harmadik lehetőség. Brent Seales, a Kentuckyi Egyetem informatikusa röntgenképalkotással módszereket dolgozott ki a sérült kéziratok virtuális kibontására. 2023 márciusában csapata nyilvánossá tette a szoftverét és több ezer 3D-s felvételt, és Nat Friedman és Daniel Gross vállalkozókkal elindította a Vesuvius Challenge-et: díjat ajánlottak bárkinek, aki érintés nélkül el tudja olvasni a tekercseket.

Mintegy 600 herculaneumi tekercset soha nem nyitottak ki. A PHerc. 1667-et a korábbi kísérletek, a 19. században, majd 1969-ben és az 1980-as években, annyira megtépázták, hogy csak egy nagyjából 8 cm magas, összepréselt mag maradt belőle; a levéltárosok nulla olvashatósági pontszámot adtak neki, és lemondtak róla. Ezt a tekercset olvasták most el teljes egészében.

Még több lehet a föld alatt. Kutatók szerint a villa fő könyvtárát valójában soha nem találták meg, és a lelőhely egész szintjei feltáratlanok. Az ókori filozófia, történetírás és irodalom elveszett művei lehet, hogy ott vannak a földben Nápoly közelében, és arra várnak, hogy valaki kiássa őket, vagy hogy a szoftver jobb legyen.

A Földközi-tengeren túl

Ha csak görög és római történetként meséljük el, sok minden kimarad belőle. Az indiai Bihár államban, Nálandában az i. sz. 5. század körül alapított buddhista kolostori egyetem egész Ázsiából vonzotta a diákokat. Könyvtára, a Dharmagandzsa, vagyis az Igazság kincsestára, a hagyomány szerint egy kilencemeletes épületet töltött meg. Tudósok jöttek Kínából, Koreából, Tibetből és Közép-Ázsiából, hogy ott tanuljanak és kéziratokat másoljanak.

A mai Pakisztán területén fekvő Taxila egy másik jelentős tudásközpont volt, amely az egész térségből vonzotta a diákokat. A Szászánida Perzsiában i. sz. 550 körül a gondisápuri akadémia tudósokat gyűjtött össze, köztük a Bizánci Birodalomból száműzött görög nyelvű gondolkodókat, akik görög és szír műveket fordítottak pahlavi nyelvre. A tudás ugyanazokon az utakon járt, mint a kereskedelem, és ahol megállt, ott könyvtárak nőttek.

Mit csináltak valójában ezek a könyvtárak?

Csábító az ókori könyvtárakat passzív raktárként elképzelni. Inkább laboratóriumokhoz hasonlítottak. Egy kézzel másolt tekercs soha nem teljesen azonos az eredetijével, ezért a könyvtáraknak össze kellett vetniük a változatokat, el kellett dönteniük, melyik olvasat a hiteles, és javított kiadásokat kellett készíteniük. A katalogizálást, a betűrendbe sorolást, a kereszthivatkozásokat és a kritikai kiadásokat nagyrészt ezekben az intézményekben találták ki, mert a munka megkövetelte.

Embereket is összegyűjtöttek. Alexandria azért adott a világnak ennyi matematikát, csillagászatot, földrajzot és orvostudományt, mert fizetett okos embereknek, hogy egy helyen éljenek, ugyanazokhoz a szövegekhez és egymáshoz is hozzáférve. A közelség, az anyag és a pénz együtt ma is működő képlet.

Mit jelent ez a mindennapokban?

A világ minden közkönyvtára ebből a családfából származik, és minden egyetem is. Az a gondolat, hogy a tudást össze kell gyűjteni, rendszerezni, megőrizni és elérhetővé tenni, nem volt magától értetődő vagy elkerülhetetlen. Újra és újra ki kellett találni, finanszírozni és megvédeni olyan embereknek, akik többnyire nem érték meg, hogy lássák, működik-e.

A másik tanulság keményebb. Ami fennmaradt, nagyrészt véletlenül maradt fenn: agyag, amelyet az elpusztítására szánt tűz égetett ki, tekercsek, amelyeket egy vulkán zárt le, egy homlokzat, amely túl szilárd volt ahhoz, hogy leomoljon. Ami eltűnt, csendben tűnt el, amikor elfogyott a pénz, abbamaradt a másolás, és egy nemzedéken át senki sem vette észre. A megőrzés nem egyszeri tett. Folyamatos gondoskodás, amely sosem ér véget.