Hogyan fejleszthetjük a kreativitásunkat olvasással? A költő, aki művészetté tette a kölcsönzést

A 13. század eleji japán császári udvarban egy költőt aszerint is megítélhettek, milyen jól lop. A módszert honkadorinak hívták, ami nagyjából annyit tesz: átvenni egy eredeti versből. A költő egy sort, egy képet vagy egy egész helyzetet vett át egy híres régebbi versből, és arra építette fel az újat. Rosszul csinálva ez lopás volt. Jól csinálva a legmagasabb művészet, amelyet költő űzhetett, és Fudzsivara no Teika, aki 1204 körül összeállította a Sin kokinsú antológiát, egész életét annak szentelte, hogy meghatározza a különbséget.

Az udvar, ahol az eredetiség azt jelentette: ismerni mindent, amit már megírtak

Teika előtt rossz szemmel nézték, ha valaki nyilvánvalóan átvett valamit korábbi költőktől. Ő mesterséggé tette. Úgy vélte, a honkadori nem lehet lopás, és hogy a valódi utaló változatot a plágiumtól az olvasóra gyakorolt hatás választja el. Az az olvasó, aki ismerte az eredetit, egyszerre érezte a két verset – a régi úgy zengett az új alatt, mint egy megpendített húr –, és a jelentés a kettő közötti térben lakott.

Ebből különös követelmény következett. Ahhoz, hogy valami újat írjon, a költőnek el kellett olvasnia, és nagyrészt kívülről kellett tudnia az egész hagyományt: a Kokinsút, a Manjósút, a Gendzsi szerelmei verseit. Semmire sem lehetett utalni, amit a közönség nem hordozott már magában. A kreativitás ebben az udvarban azon múlt, mennyit olvastál, és milyen pontosan tudtál érte nyúlni.

Teika állította össze a Hjakunin issu című gyűjteményt is – száz költő száz versét –, amelyből évszázadokkal később kártyajáték lett, és a japán családok újévkor ma is játsszák. Egy ember, akinek egész módszere az újrakombinálás volt, azt az antológiát hozta létre, amelyet a legtöbb japán részben fejből tud.

Mit tesz egy novella az elmével, amely olvassa?

A pszichológusok ismernek egy személyiségjegyet, amelyet kognitív lezárási igénynek neveznek. Akinél ez magas, gyorsan akar választ, kellemetlennek érzi a bizonytalanságot, megragadja az első elfogadható magyarázatot, és megmerevedik rajta. Ez a beállítottság rendre gyengébb kreatív teljesítménnyel jár együtt, érthető okokból: az első ötlet ritkán az érdekes.

2013-ban Maja Djikic, Keith Oatley és Mihnea Moldoveanu a Torontói Egyetemen egyszerű kísérletet végzett. Száz résztvevő vagy egy novellát, vagy egy ismeretterjesztő esszét olvasott el, nyolc-nyolc darabból álló, egymáshoz illesztett készletekből, amelyeket hosszúság, nehézség és érdekesség szerint kiegyenlítettek. Utána kitöltöttek egy, a lezárási igényt mérő kérdőívet.

A novellát olvasóknál mérhetően csökkent a lezárási igény, az esszét olvasóknál nem. A hatás azoknál volt a legerősebb, akik a hétköznapokban is sokat olvasnak, akár szépirodalmat, akár ismeretterjesztőt.

A kutatók magyarázatán érdemes elidőzni. Egy történet olvasása közben semmit sem kell eldöntened. Fejben tarthatod egy szereplő gondolatmenetét anélkül, hogy egyetértenél vele. Együtt gondolkodhatsz valakivel, akit az utcán messze elkerülnél, végigkövetheted a logikáját, és leteheted a könyvet anélkül, hogy bármi mellett elköteleződtél volna. Ez a nyitottság gyakorlása – az az állapot, amelyet a kreatív munka megkövetel, a hétköznapok pedig ritkán engednek meg.

Ezt egyetlen kis kísérletként kezeld, ne eldöntött tényként. Száz résztvevő, önbevalláson alapuló eredmények, egyetlen alkalom. Egy későbbi vizsgálat megpróbálta megismételni az eredményt, és azt is tesztelte, hogy a szépirodalom javítja-e a nyitottságot, a gondolkodás összetettségét és a divergens gondolkodást – éppen az a fajta folytatás, amelyre az eredeti kísérlet hívott. A helyes álláspont: az irány ígéretes, a hatás nagysága a hétköznapi életben viszont bizonyítatlan.

Mit csinálnak a legleleményesebb tudósok, amikor nem dolgoznak?

Robert Root-Bernstein és munkatársai végigolvasták minden 1901 és 2000 közötti természettudományos Nobel-díjas önéletrajzát, életrajzát és nekrológját, és összeszámolták a hobbijaikat. Az eredményeket összevetették a brit Royal Society és az amerikai Tudományos Akadémia tagjaival, a Sigma Xi társaság hétköznapi kutatóival és a nagyközönséggel.

A minta egyértelmű volt. A hétköznapi kutatók hobbijai olyanok voltak, mint bárki másé. Az elit akadémiák tagjainál nagyjából kétszer olyan gyakori volt a kézműves hobbi. A Nobel-díjasoknál körülbelül háromszor gyakoribb volt a művészeti vagy kézműves szenvedély, mint a hétköznapi kutatóknál, és mintegy ötven százalékkal gyakoribb, mint az akadémikusoknál. Minél szokatlanabb a tevékenység, annál élesebb a különbség: az üvegfúvásnál, a famegmunkálásnál, a festészetnél és a szobrászatnál jóval nagyobb volt az eltérés, mint az olyan gyakori hobbiknál, mint a fényképezés.

Az irodalmi Nobel-díjasok közben körülbelül háromszor nagyobb arányban voltak gyakorló képzőművészek, mint a nagyközönség, és hússzor nagyobb arányban játszottak színpadon. Rabindranáth Tagore saját versei közül több százat megzenésített. Kao Hszing-csien és Derek Walcott hivatásszerűen állította ki a festményeit. Günter Grass szobrász és grafikus volt.

Maga Root-Bernstein is óv attól, hogy túl sokat olvassunk ki a számokból. Az összehasonlító csoportokat évtizedek különbséggel, eltérő módszerekkel állították össze, és akinek van ideje hobbira, más szempontokból is különbözik attól, aki két állásban dolgozik, és ezeknek semmi közük a kreativitáshoz. Ami az óvatosság után is megmarad, az a minta, amelyről maguk a tudósok számoltak be: saját beszámolóikban újra meg újra a külső érdeklődés táplálta a szakmai munkát.

Új ötletekhez új anyag kell – és az olvasás a legolcsóbb forrás

Ha a három eredményt egymás mellé tesszük, egyetlen kép rajzolódik ki. Teika költői csak olyan versekből alkothattak újat, amelyeket magukba szívtak. A torontói kísérlet azt sugallja, hogy a történetek lazítanak azon a szorításon, amely megakadályozza, hogy az elme egyszerre több lehetőséget tartson fejben. A Nobel-adatok pedig azt, hogy akik szokatlan műveket hoznak létre, azokban általában szokatlan anyag van, amelyet a saját területükön kívülről gyűjtöttek.

Nem mindenki kezdhet üvegfúvásba. De mindenki olvashat valamit a saját szakterületén kívül: ez ugyanaz a lépés, a költségek töredékéért, és ugyanaz a területeken átívelő kitekintés, amely segít gyorsabban megoldani a problémákat. Egy szülésznő, aki hídomlásokról olvas, egy könyvelő, aki korallzátonyokról, egy regényíró, aki ellátási láncokról. Minél távolabbi a téma, annál értékesebb.

Mit jelent ez a mindennapokban?

Olvass tudatosan a szakterületeden kívül. A Nobel-díjasokat az különböztette meg, hogy más területekről is merítettek. Havi egy könyv egy olyan polcról, amely mellett általában elsétálsz, többet tesz a gondolkodásodért, mint három újabb könyv a sajátodról.

Vezess idézetgyűjteményt. A reneszánsztól a 19. századig a művelt olvasók témák szerint rendezett füzetekbe másolták ki a szövegrészleteket, és évekig visszatértek hozzájuk. John Locke még módszert is közzétett az ilyen füzetek tárgymutatójának elkészítésére. Ez annak papíralapú változata, amit Teika költői az emlékezetükkel csináltak, és megoldja a valódi problémát: azt, hogy szinte mindent elfelejtünk, amit olvasunk.

Olvasd újra azokat a részeket, amelyek megragadtak. Az utaló változathoz olyan mélyen kell ismerni a forrást, hogy meg tudd hajlítani. Egy háromszor elolvasott könyv többet ér, mint három egyszer olvasott.

Hagyd, hogy egy történet nyitva maradjon. Ha befejezel egy regényt, és nem tudod eldönteni, mit jelentett a vége, maradj a kényelmetlenséggel, ahelyett hogy utánanéznél egy magyarázatnak. Ebben a kényelmetlenségben a lezárási igény edződik – pontosan az az izom, amelyet a torontói vizsgálat mért.

A gyerekeknek változatosságot adj, ne csak olvasási szintet. Az a gyerek, akit csak a mért szintjének megfelelő könyvek felé terelnek, egyetlen területen belül marad. Mítoszok, gépek, rovarok, egy képregény egy országról, amelyről még sosem hallott. Amit most sokfelől összegyűjt, abból később új ötletek születnek.