A Kalahári-sivatagban egy Polly Wiessner nevű antropológus négy évtizeden át hallgatta a dzsu/’hoanszikat. Észrevett valamit, és elhatározta, hogy megszámolja: miről beszélnek az emberek nappal, és miről sötétedés után. Kiderült, hogy ez két szinte teljesen különböző tevékenység.
Nappali beszéd és tűz melletti beszéd
Wiessner 174, az 1970-es és a 2000-es évek között rögzített beszélgetést és 68 lefordított szöveget elemzett, és 2014-ben a Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban tette közzé az eredményeket.
Mi változott meg napnyugta után?
Dzsu/’hoanszi közösségek, Afrika déli része
A nappali beszélgetések túlnyomórészt gyakorlatiak voltak, és ahol társas jellegűek, ott többnyire rendreutasítók: panaszok, viták, pletykák, amelyek nyomást gyakoroltak az emberekre, hogy rendesen viselkedjenek. Sötétedés után, a tűz körül, a téma szinte teljesen megváltozott.
Az éjszakai történetek régi vadászatokról szóltak, a hús miatti veszekedésekről, házasságokról és udvarlási szokásokról, születésekről, gyilkosságokról, bozóttüzekről, eltévedésekről, távoli csoportokkal való ügyekről, és a későbbi évtizedekben lerobbant teherautókról. A hétköznapi élet, visszamesélve.
Figyeld meg, mit tesz ez a kettősség. Ugyanaz az embercsoport, amely a délutánt a hús elosztásán vitatkozva töltötte, az estét azzal töltötte, hogy nevetett egy történeten valakinek a nagyapjáról. A történetek helyreállították a kapcsolatokat.
Képzeld el a jelenetet
Nincs szoba. Van egy tűz, mögötte a sötét, és nyolc-tíz ember, akik dél óta bosszúsak egymásra. Valaki mesélni kezd egy évekkel ezelőtti, balul sikerült vadászatról. Egy percen belül az nevet a leghangosabban, aki a legdühösebb volt. Senki sem kért bocsánatot. A vitának egyszerűen vége.
A mesemondókat érdemes volt megbecsülni
Egy hasonló vizsgálat a Fülöp-szigeteken élő vadászó-gyűjtögető agták körében még tovább ment. Az Andrea Migliano vezette kutatók azt találták, hogy azokban a táborokban, ahol több ügyes mesemondó volt, magasabb volt az együttműködés szintje, maguknak a jó mesemondóknak pedig több utóduk született, mint társaiknak.
A történetmesélés tehát nem olyan szabadidős tevékenység volt, amelyet a közösségek akkor engedhettek meg maguknak, amikor a valódi munkával már végeztek. Inkább úgy tűnik, része volt annak a gépezetnek, amely a valódi munkát lehetővé tette, és ha valaki jó volt benne, az mérhető előnnyel járt.
Mi történik két agy között?
2010-ben három princetoni kutató betette a kérdést egy agyszkennerbe. Greg Stephens, Lauren Silbert és Uri Hasson felvette, ahogy egy fiatal nő előzetes gyakorlás nélkül elmesél egy tizenöt perces történetet a középiskolai bálja estéjéről, miközben egy fMRI-készülék követte az agyműködését. Aztán ugyanabban a készülékben lejátszották a felvételt hallgatóknak.
A beszélő agyi aktivitása alapján próbálták előre jelezni a hallgatókét, és sikerült. A hallgató agyának mintázatai tükrözték a beszélőéit, a történet kibontakozása közben kicsit lemaradva tőlük.
Két további eredmény még élesebbé teszi ezt. A hallgató agyának egyes területei egyáltalán nem maradtak le a beszélő mögött, hanem előrefutottak, megelőlegezve, mi jön, és minél erősebb volt ez az előrejelzés, annál jobban értette a hallgató a történetet. Megérteni valakit nem passzív befogadás. A hallgató kicsit a mesélő előtt futtatja a történetet, és a kapcsolódás az az érzés, amikor a két előrejelzés egybevág.
A tűz különböző alakokat ölt
Minden kultúra, amelynek szüksége volt rá, hogy az emberei összetartsanak, megépítette ennek a tűznek a saját változatát. Hármat közülük érdemes közelebbről megismerni.
A damaszkuszi hakavati
Al-Nawfara kávéház az Omajjád-mecset mellett, Damaszkusz óvárosa
Este nyolckor belép a mesemondó hagyományos damaszkuszi viseletben és fezben, felmászik egy asztalok fölé emelt székre, kinyit egy könyvet, és felolvassa egy eposz egyik részét, a veszélyes pillanatokban karddal vagy bottal hasítva a levegőt. Aztán a válság közepén abbahagyja, és másnap mindenki visszajön.
Egy kávéházban folytatásokban, a legizgalmasabb ponton megszakított történet olyan gépezet, amely estéről estére ugyanabba a terembe hozza vissza az embereket. Ramadán idején a hagyomány újjáéled: elöl törökülésben ülnek a gyerekek, az idősebb hallgatók pedig némán mozgó szájjal mondják a gyerekkoruk óta ismert részeket. A kávéházat működtető család egyik tagja egyszerűen fogalmazott: a mesemondó volt a régi televíziójuk.
Ez a némán együtt mondás pontosan az, amit a te családod is csinál, amikor valaki belekezd egy történetbe, amelyet mindenki ötvenszer hallott már. Senki sem szakítja félbe. Az ismétlés a lényeg.
A yarning-kör
Ausztrál őslakos és Torres-szoros-szigeteki közösségek, Ausztrália
A „yarning” beszélgetést és történetek megosztását jelenti. Egy yarning-körben az emberek egymással szemben ülnek, senki sincs az asztalfőn, és mindenki félbeszakítás nélkül beszél. A kutatók megkülönböztetik a társas yarninget, a közös yarninget, amelyben együtt építik fel a gondolatokat, és a témára fókuszáló yarninget, amely egy konkrét kérdésre irányul.
A yarning nem csupán örökség. Ma ez a leginkább ajánlott adatgyűjtési módszer az ausztrál őslakosokat és a Torres-szoros szigetlakóit érintő egészségügyi kutatásokban, és a queenslandi iskolák az osztálytermekben is használnak yarning-köröket. Ha egy történetmesélési formát elég erősnek tartanak ahhoz, hogy orvosi kutatásokban és iskolai oktatásban is alkalmazzák, az elárul valamit arról, mennyire jól működik.
Nyugat-Afrikában a griotok töltik be a szerep harmadik változatát. Nők és férfiak egyaránt, akik örökletes felelősséget hordoznak a családfákért és a történelemért; ők őrzik Szundiata eposzát, aki a 13. században megalapította a Mali Birodalmat. Egy nép önmagáról szóló krónikája, amelyet előadásban és nem archívumban tartanak fenn, és amely minden hallgatót egy évszázadokra visszanyúló vonalhoz köt.
Damaszkusz folytatásokban mesél, hogy visszahozza az embereket. Ausztrália úgy rendezi el a kört, hogy senki se legyen rangban a másik fölött. Nyugat-Afrika egyetlen családot tesz felelőssé azért, hogy mindenkire emlékezzen. Három különböző megoldás ugyanarra a problémára: hogyan tartsunk össze egy embercsoportot?
Van-e egyetlen történet mindegyik mögött?
A leghíresebb válasz Joseph Campbelltől származik. Az 1949-ben megjelent Az ezerarcú hős című könyvében azt állította, hogy a világ minden részének mítoszai egyetlen mélyszerkezetet követnek, amelyet James Joyce-tól kölcsönzött szóval monomítosznak nevezett. A hős elhagyja a hétköznapi világot, egy idegen világban próbára teszik, és hazatér valamivel, amire a közösségnek szüksége van. Elszakadás, beavatás, visszatérés.
Campbell hatalmas közönséget ért el, különösen a Bill Moyersszel folytatott 1988-as televíziós beszélgetései után, és olvasók több nemzedékét vezette el olyan mitológiákhoz, amelyeket különben sosem nyitottak volna ki.
A folkloristák évtizedek óta tiltakoznak, és ez a tiltakozás itt fontos, mert közvetlenül érinti mindazt, ami fent áll.
Érvek a monomítosz ellen
Folklorisztika és antropológia, az 1980-as évektől
A vád nem az, hogy Campbell semmit sem talált, hanem az, hogy úgy találta meg, hogy megválogatta, mit néz, és hogy a különbségek elsimítása elpusztítja azt a jelentést, amelyet a történetek a származási helyükön hordoznak.
Toelken példája a legélesebb. Olyan őslakos elbeszélésekre mutatott rá, amelyekben a kultúra a végén nem megújul, hanem elpusztul – ezeket a történeteket nem lehet beleerőltetni egy olyan formába, amelyben a hős ajándékkal tér haza. Ha egy mintához ezeket figyelmen kívül kell hagyni, akkor a minta részben a saját konstrukciónk. Donald Consentino antropológus emlékezetesen fogalmazta meg a veszélyt: óvott a mítoszok „Campbell-levesétől”, amelyből minden helyi íz kifő.
Tedd ezt a hakavati, a yarning-kör és a griot mellé. Ez a három nem egyetlen történet változata. Három különálló technológia, mindegyik más társadalmi problémára tervezve, és éppen a különbségekben lakik a bölcsesség.
A jobb válasz
Campbell azt kérdezte, közös-e minden történet cselekménye. A cikkben bemutatott bizonyítékok szerint végig egy másik kérdés lett volna a helyes.
Amire a dzsu/’hoanszi tüzek és a princetoni szkennerek rámutatnak, az nem egy közös történet, hanem egy közös hatás. A történetek egy pontra gyűjtik a figyelmet. A hallgatókat egy szimulációba helyezik, és mindenki változatát majdnem egy ütemre futtatják. Lehetővé teszik, hogy egy csoport helyrehozza magát anélkül, hogy bárkinek bocsánatot kellene kérnie. Magukkal viszik azokat is, akik nincsenek a szobában.
Ehhez egyáltalán nem kell, hogy a cselekmények egyezzenek. Egy 13. századi szultánról szóló damaszkuszi eposz és egy történet arról, hogyan égette oda a nagymamád a vacsorát, teljesen más elbeszélői munkát végez, és mindkettő ugyanazt a kapcsolódást hozza létre a mesélő és a hallgatói között.
Miért érezzük ezt közelségnek?
Ha a két bizonyítéksort egymás mellé tesszük, a mechanizmus nem rejtélyes.
- Közös figyelem. Egy történet idejére a csoport figyelme egy pontra irányul. Ez ritka, és minden más ennek az előfeltétele.
- Közös belső tér. A hallgatók nem beszámolót kapnak, hanem szimulációt futtatnak, mégpedig ugyanazt, mint mindenki más, aki jelen van.
- Biztonságos távolság. Egy történetről, amely valaki más rossz döntéséről szól, úgy lehet beszélni, hogy senkinek sem kell védekeznie. Wiessner közösségeiben azért gyógyultak be a sebek, mert senkinek sem kellett semmit beismernie.
- A szobán túlra is elér. A tűz melletti beszéd nagyrészt olyanokról szólt, akik nem voltak ott – így marad kapcsolatban egy kis csoport egy sokkal nagyobb hálózattal.
A te családod tüze
Minden családnak megvan a saját kánonja: hogyan ismerkedtek meg a szüleid, a katasztrofális nyaralás, a rokon, aki egy esküvőn kimondta a megbocsáthatatlant. Ezeket újra meg újra ugyanazokkal a fordulatokkal mesélik el, és mindenki elviseli az ismétlést, mert a pontosság sosem volt a lényeg. Az elmesélés egyfajta összetartozási szertartás. Attól lesz valaki családtag és nem vendég, hogy ismeri a történeteket.
Ugyanez igaz a negyvenszer felolvasott könyvre is. A gyerek nem információt keres. Téged kér újra: azt a hangot, azokat a szüneteket, a szokott helyen.
Mit jelent ez számodra?
- Óvd az estét. A dzsu/’hoanszi kutatás szerint a kapcsolódó beszélgetés más napszakban zajlik, mint a szervezési. Az a háztartás, ahol mindig csak a beosztásról beszélnek, egész nap nappali beszélgetést folytat.
- Meséld el a kudarcokat. A Wiessner közösségeit összekötő történetek nagyrészt balul sült tervekről szóltak. A hozzáértés lenyűgöz, a katasztrófa összeköt.
- Békíts kerülőúton. Egy nehéz nap után a gyerekkel gyakran egy történet működik ott, ahol a viselkedésről szóló beszélgetés nem.
- Ismételj nyugodtan. Az újramesélés nem a képzelet kudarca. Így erősíti meg egy csoport, kicsoda.
- Beszélj azokról, akik nincsenek jelen. Nagyszülőkről, ősökről, régi szomszédokról. Így örököl a gyerek egy olyan hálózatot, amely nagyobb annál a háznál, amelyben él.
Ötvenezer évig zajlott ez, mielőtt bárki bármit leírt volna, tüzek körül, gyakran nehéz napok végén. A technológia megváltozott. Az esti könyv egy tűz, jobb világítással.
Források és további olvasnivaló
- Polly W. Wiessner, Embers of society: Firelight talk among the Ju/’hoansi Bushmen, Proceedings of the National Academy of Sciences, 111(39), 2014
- Robin Dunbar, How conversations around campfires came to be, commentary in PNAS, 111(39), 2014
- University of Utah, Firelight talk of the Kalahari Bushmen, summary of the study’s findings
- Daniel Smith, Philip Schlaepfer, Andrea Migliano és mtsai a történetmesélésről, az együttműködésről és a szaporodási sikerről a Fülöp-szigeteki agták körében
- Greg J. Stephens, Lauren J. Silbert, and Uri Hasson, Speaker-listener neural coupling underlies successful communication, Proceedings of the National Academy of Sciences, 107(32), 2010
- Uri Hasson, Princeton Neuroscience Institute, lectures and papers on shared neural responses during storytelling
- Asieh Zadbood és mtsai, How We Transmit Memories to Other Brains, Cerebral Cortex, 27(10), 2017
- Arab America, Storytelling at the Al-Nawfara Coffee-House, and Gulf News, A revival of tradition, on the hakawati of Damascus
- Syrian Arab News Agency, In Damascus, a Ramadan storyteller keeps a fading tradition alive
- Stuart Barlo, William Boyd, Alessandro Pelizzon, and Shawn Wilson, Yarning as Protected Space: Principles and Protocols, AlterNative, 2020
- Dawn Bessarab and Bridget Ng’andu, on yarning as a research method, and the Queensland Curriculum and Assessment Authority guidance on yarning circles
- Joseph Campbell, The Hero with a Thousand Faces, 1949
- Alan Dundes, Presidential Plenary Address to the American Folklore Society, Journal of American Folklore, 118(470), 2005
- Barre Toelken, The Dynamics of Folklore, revised edition, Utah State University Press, 1996
- Lesley Northup, Myth-Placed Priorities: Religion and the Study of Myth, Religious Studies Review, 2006, and Marta Weigle on gender in the monomyth