A világ legjobb mesemondó fesztiváljai

1996-ban egy spanyol regényíró ránézett egy marrákesi piactérre, és rájött, hogy nincs a világon olyan jogi eszköz, amely megvédhetné azt, ami ott történik. Az épületeket védetté lehetett nyilvánítani. A közöttük álló mesemondókat nem. Amit ezzel kezdett, megváltoztatta, hogyan határozza meg a világ az örökséget – és mindez egy parkolóház tervével kezdődött.

A tér, amely új fogalmat teremtett

A Dzsemaa el-Fna tér Marrákes medinájában fekszik, és piacként és találkozóhelyként működik, mióta az almoravidák 1062-ben megalapították a várost. Mesemondók, akrobaták, berber és arab zenészek, gnaua együttesek, kígyóbűvölők és jósok dolgoznak ott naponta, és mindegyikük egy halkát von maga köré – ez arabul kört jelent. A kör maga a helyszín. Megérkezik egy mesemondó, belekezd, és a tömegből köré gyűlik a közönség.

Juan Goytisolo spanyol író, aki élete egy részét a medinában töltötte, az 1990-es évek közepén megtudta, hogy a helyi hatóságok egy üveghomlokzatú toronyházat és egy mélygarázst akarnak építeni a tér mellé. Megértette, mit jelentene ez azoknak, akiknek a mesterségéhez tömeg és szabad tér kell, és arra kérte az UNESCO-t, hogy nyilvánítsa a teret az emberiség szóbeli örökségévé.

Ilyen kategória nem létezett.

A világ minden szellemi örökségi listája egy marokkói tér mesemondóiról szóló vitából ered. Goytisolo leírása a helyről, amelyet az új kezdeményezés nyitóülésén adott, a legjobb összefoglalása annak, miért érte meg a fáradságot: a látványosság minden nap megismétlődik, és minden nap más.

Az elismerés nem oldott meg mindent. Thomas Schmitt földrajztudós, aki alaposan tanulmányozta a teret, azt találta, hogy a mesemondást ott kiszorítják a fiatalabb közönséget vonzó zenei produkciók, és hogy az UNESCO-listára kerülés a védelem mellett kereskedelmi nyomást is hoz. Ha egy élő gyakorlatot örökségnek nevezünk, attól nem fagy meg, de csendben megváltozhat, mi is az valójában.

Jonesborough, Tennessee: hatvan ember és egy szénásszekér

A modern fesztiválmozgalom másik alapítási története kisebb és furcsább. 1973-ban Jimmy Neil Smith középiskolai újságírástanár egy autónyi diákkal utazott, amikor a rádióban megszólalt Jerry Clower, és egy mosómedve-vadászatról szóló történetet mesélt Mississippiből. Smith elhatározta, hogy a városában fesztivált rendeznek a mesemondásnak.

A jonesborough-i központ volt a világ első kizárólag mesemondásra épült létesítménye, és tavasztól őszig rezidens mesemondói évadot tart, így a városban nem csak egyetlen hétvégén, hanem az év nagy részében van élő mesemondás.

Edinburgh: a legnagyobb

A Scottish International Storytelling Festival 1989-ben indult, és ma a műfaj legnagyobb ünnepének nevezi magát, több mint száz programmal. A ceilidh hagyományára, a skót házi összejövetelre épül, és szándékosan október végére időzítik, hogy halloweenkor és Samhuinnkor érjen véget, amikor az év sötét fele kezdődik.

Otthona, a Royal Mile-on álló Scottish Storytelling Centre az Egyesült Királyság egyetlen kifejezetten mesemondásra épült helyszíne. Az utóbbi évek programjai Finnországból, Izlandról, Norvégiából, Svédországból, Németországból, Indiából és Írországból hoztak mesemondókat, valamint egy francia-kameruni művészt, aki a nyugat-afrikai griot-hagyományban dolgozik.

Cape Clear: tizenhárom kilométerre a parttól

Az írországi Cape Clear Island International Storytelling Festival épp az ellenkező végletet képviseli. A sziget Nyugat-Cork partjaitól mintegy tizenhárom kilométerre fekszik, komppal közelíthető meg, és a fesztivál több mint három évtizede működik egy olyan helyen, ahonnan a közönség nem tud könnyen elmenni, a mesemondókat pedig nem lehet könnyen helyettesíteni.

A kicsiség maga a koncepció. Egy szigeti fesztiválból nem lehet stadionesemény, így a műfaj közel marad ahhoz, ami volt: valaki beszél egy szobában olyanoknak, akik látják az arcát.

Az angol nyelvű körön túl

Az angol nyelvű listák általában a fenti négyet említik. Nem ők a legnagyobbak, a legrégebbiek vagy a legérdekesebbek.

A Kathakaron a délelőtt a gyerekeké, az este mindenkié. Az ajánlás elárul valamit arról, mire valónak tartják az alapítók a mesemondást: az az ember, akit tisztel, egész életében azon dolgozott, hogy az írott szó elérhető legyen azoknak is, akik nem látják.

A spanyol nyelvű világban cuenterosnak hívják őket

Létezik egy teljes spanyol nyelvű fesztiválkör, amely az angol listákon szinte sosem szerepel.

A mexikói Festival Internacional de Narración Oral Cuéntalee több mint harminchat éve működik; részben Mexikóváros Palacio de Bellas Artesében rendezik, az országos irodalmi intézmény szervezésében. Narradores orales, azaz szóbeli mesemondók érkeznek rá Argentínából, Kolumbiából, Kubából, Venezuelából, Costa Ricából, Panamából, Peruból, Jamaicáról, Brazíliából, Spanyolországból, Franciaországból és a Kongói Köztársaságból.

2025-ben Voces que vienen de lejos, azaz Messziről jövő hangok mottóval a fesztivál története során először nyitott teret az őshonos nyelveken előadott szóbeli mesemondásnak. A Puebla hegyvidékén fekvő San Miguel Tenangóból érkezett Elizabeth Márquez navatl és spanyol nyelven adta elő a verseit.

Harminchat évnyi szájhagyomány-ünneplés kellett ahhoz, hogy elhangozzék az első előadás a rendező ország egyik őshonos nyelvén. A szervezők azt mondták, a cél az volt, hogy megnyissák a fesztivált azok előtt, akik korábban nem jutottak hozzá – ez őszinte beismerés volt.

A guadalajarai maraton megérdemli a figyelmet. A történetek egy teljes hétvégén át megállás nélkül szólnak, mindig az mondja, aki következik, és az utóbbi években jóval több mint ezren vettek részt. Bárki sorra kerülhet, így ez a lista legközelebbi eseménye ahhoz, ahogyan a mesemondás működött, mielőtt bárkinek eszébe jutott volna jegyet árulni.

Armando Trejo, a mexikói fesztivál egykori igazgatója egy meghatározott ágon vezeti vissza a modern narrador oral származását: a törzsi mesemondó, a vándorénekes, a sámán, az arab mesemondó, a közösségi mesélő és a nagyszülő. Ez pontosabb családfa, mint amit a legtöbb angol nyelvű leírás kínál – azok többnyire Homérosszal kezdik, és kihagyják a bolygó többi részét.

A legkisebb forma: egy szoba, minden héten, évtizedeken át

A fesztiválok évente vannak. A nehezebb és ritkább teljesítmény a heti kör, amely sosem áll meg, és a legjobban dokumentált példája 1978 óta működik Torontóban.

A kezdete véletlen volt. Dan Yashinsky rábeszélte a Kensington Market-i Gaffer’s Café tulajdonosait, hogy péntek esténként a zenészek blokkjai között meséket mondhasson. Egy este a zenészek nem jöttek el, és őt tolták fel a színpadra, hogy egyedül töltse ki az egész estét. Olyan jól sikerült, hogy azóta is így megy.

Ami kinőtt belőle, ugyanolyan fontos, mint maga az est. 1979 tavaszán Yashinsky Celia Lottridge-dzsal, Lorne Brownnal, Bob Bartonnal, Alice Kane-nel, Joan Bodgerrel és Rosemary Allisonnal együtt megalapította a Toronto Storytelling Festivalt és a Storytellers School of Torontót is. Egy fesztivál, egy iskola és egy heti nyitott est – mindhárom működik ma is, és mindhárom egy olyan estére vezethető vissza, amikor lemondta a zenekar.

Yashinsky később mintegy ötven történetet gyűjtött össze ezekről a péntekekről Tales for an Unknown City (Mesék egy ismeretlen városnak) címmel, amely elnyerte a Toronto Book Awardot, 1999-ben pedig a város kulturális életéhez való hozzájárulásáért megkapta a Jane Jacobs-díjat.

Ennél jobb érv nem kell a kis forma mellett. Egy közvetítésért senki sem stoppol száz kilométert. Az egyik mostani házigazda, amikor megkérdezték, miért marad fenn, egyszerűen annyit mondott: az emberek éhesek a kapcsolódásra.

Mire valók valójában a fesztiválok?

Ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolódik egy minta. A Dzsemaa el-Fna működő hagyomány, amelyet meg kellett védeni. Jonesborough szinte a semmiből épített újjáéledés. Edinburgh állandó épülettel rendelkező intézmény. Cape Clear nem hajlandó növekedni. A Kathakart azért alapították, hogy elérje azokat a gyerekeket, akik különben sosem hallanának hivatásos mesemondót. Guadalajara továbbadja a mikrofont, és nem áll meg. Toronto bizonyítja, hogy a műfaj a lehető legkisebb méretben is megmarad: egy szoba, heti egy este, közel ötven éven át.

Mindegyik azért létezik, mert ugyanaz a minta ismétlődik: egy olyan gyakorlat, amelyhez az embereknek egy helyen kell összegyűlniük, az első áldozata minden olyan technológiának, amely lehetővé teszi, hogy otthon maradjanak. A rádió kiürítette a damaszkuszi kávéházakat. A televízió befejezte a munkát. A fesztiválok erre adott válaszok, és közös vonásuk, hogy a jelenlét maga a lényeg. Egy halkát nem lehet streamelni. A kör csak akkor jön létre, ha beleállsz.

Mit jelent ez számodra?

• Menj el egyszer. A legtöbbjüket évente októberben rendezik, és a legtöbbnek vannak családi programjai, amelyek olcsóbbak és csendesebbek a fő eseményeknél.
• Ülj elöl. A műfaj azon múlik, hogy a mesemondó látja a közönség reakcióit, és a sátor hátulja egészen más élmény, mint a harmadik sor.
• Vidd el a gyereket egy élő mesemondásra, mielőtt eldönti, hogy a könyv házi feladat. Egy ember, aki képernyő nélkül mesél, igazán furcsa egy videókon felnőtt gyereknek, a furcsa pedig emlékezetes.
• Vagy keress egy heti mesekört. A nyitott mesemondó körök olcsóbbak, kisebbek és barátságosabbak a fesztiváloknál, és a legtöbb városban van ilyen, ha keresed.
• Indíts egyet kicsiben. Egy szoba, egy időpont, és valaki, aki hajlandó elsőként kezdeni. Minden fenti ekkora méretben kezdődött, és az egyik azért, mert nem jött el egy zenekar.

Jonesboroughnak hatvan embere és egy szekere volt. Ötven évvel később egy ötezres város a mesemondás világfővárosának nevezi magát, egy marrákesi tér pedig átírt egy nemzetközi egyezményt. Egyik sem költségvetéssel kezdődött.