A legnagyobb ajándék, amit a gyerekednek adhatsz: az olvasás szeretete

Jessica Logant egy szám nem hagyta nyugodni. Egy korábbi vizsgálatában azt találta, hogy egy országos amerikai mintában a gyerekek nagyjából negyedének otthon soha senki nem olvas fel, egy másik negyedének pedig legfeljebb hetente egyszer-kétszer. Az Ohio State Egyetemen dolgozó kollégáival együtt megdöbbentőnek nevezték az eredményt. Aztán jött a nehezebb kérdés: mibe kerül ez valójában egy gyereknek? Ahhoz, hogy megválaszolja, tudnia kellett, hány szó lakik egy képeskönyvben, ezért felhívott egy könyvtárat.

Egy kutató, egy könyvtár és száz képeskönyv

Logan csapata a columbusi városi könyvtárral dolgozott együtt, amely összegyűjtötte a legkisebb olvasók körében legtöbbet kölcsönzött könyveket: a lapozókat, amelyek legalább olyan gyakran kerülnek a kisgyerek szájába, mint a kezébe, és az utánuk következő képeskönyveket. A kutatók megszámolták bennük a szavakat. A lapozókban átlagosan körülbelül 140 szó volt, a képeskönyvekben nagyjából 228.

Innen a számolás egyszerű volt, az eredmény viszont nem. Abból kiindulva, hogy az első három évben lapozókat, az utána következő kettőben képeskönyveket olvasnak a gyereknek, kiszámolták, hány szót hall addigra, amikor iskolába indul.

Logan szerint ez a szám szinte biztosan alacsony becslés. Csak a nyomtatott szavakat számolták, pedig egyetlen szülő sem így olvas. A valódi esti olvasás tele van megszakításokkal: nevet adunk a kutyának, megkérdezzük, mi történik ezután, elmagyarázzuk, mi az a világítótorony, külön hangot találunk ki a borznak. A kutatók ezt szövegen kívüli beszélgetésnek hívják, és ez még tovább gazdagítja azt, amit a könyv leírt szavai adnak.

Egy másik, gyakran idézett számmal viszont óvatosan kell bánni. Betty Hart és Todd Risley 1990-es évekbeli vizsgálata szerint a legszegényebb otthonokban élő gyerekek hároméves korukig mintegy 30 millióval kevesebb szót hallanak, mint a legkedvezőbb helyzetűek. A szám gyorsan bekerült az oktatáspolitikai vitákba. A későbbi kutatások megkérdőjelezték a nagyságát – egyes vizsgálatok szerint a különbség jóval kisebb –, és az Ohio State-i csapat a saját munkája közlésekor nyíltan elismerte ezt a vitát. A felolvasásról szóló számot éppen a visszafogottsága teszi hitelesebbé: konkrét, megnevezett könyvek nyomtatott szavait számolja, és semmi többet nem állít.

Miért mások a könyvek szavai, mint a konyhában elhangzók?

Az otthoni beszéd egy kicsi, hatékony szókészletre épül: cipő, vacsora, vigyázz, fáradt, majd később. Egy világítótorony-őrről szóló képeskönyv viszont olyan szavakat ad egy négyévesnek, mint jelzőfény, viharos szél, horgony, bőrig ázott – és mindezt egy történeten belül, ahol a jelentés látszik a képeken, és hallatszik a felnőtt hangjában. Logan lényeges megállapítása az volt, hogy az a gyerek, aki már hallotta ezeket a szavakat, el tudja helyezni őket, amikor később nyomtatásban találkozik velük.

Tizenöt évvel később is látszik a hatása

Alice Sullivan és Matt Brown a londoni Institute of Education kutatói azt vizsgálták, mi történik, miután a gyerekek kinövik a képeskönyveket. Az 1970-es brit kohorszvizsgálat adatait használták, amely több ezer, 1970 egyetlen hetében Nagy-Britanniában született embert követ nyomon, és közülük mintegy 6000 ember olvasási szokásait vetették össze öt-, tíz- és tizenhat éves korukban mért szókincs-, helyesírás- és matematikateszt-eredményeikkel.

Azok a gyerekek, akik tízévesen gyakran, tizenhat évesen pedig hetente többször olvastak, tizenhat évesen mindhárom teszten jobban teljesítettek, mint az azonos társadalmi hátterű társaik, akik öt- és tízévesen ugyanolyan eredményt értek el, mint ők. Az olvasás a matematikai fejlődéssel is összefüggött, ami meglepte azokat, akik szerint az olvasás csak a nyelvről szól. Összehasonlításként a kutatók a hangszeres zenélést is megvizsgálták, de annál nem találtak hasonló hatást.

Kamaszkorban az élvezetből való olvasás többet számított a szellemi fejlődésben, mint a szülők iskolázottsága. Minden szülő, aki valaha úgy érezte, nem elég képzett ahhoz, hogy olvasó gyereket neveljen, ebbe az eredménybe kapaszkodhat.

Egy ország, amely napot szentel legnagyobb mesemondójának

1859. szeptember 30-án az erdélyi Kisbaconban megszületett Benedek Elek. Székelyföldön nőtt fel, ahol hangosan elmondott meséket hallgatott, budapesti tanulmányait megszakítva barátjával, Sebesi Jóbbal meséket gyűjteni indult, és az eredményt erdélyi népmesék kötetében adta ki. Egész további életében a székelyek történeteit gyűjtötte, mesélte újra és adta ki. 1889-ben Pósa Lajos költővel megalapította Az Én Újságom című lapot, az első magyar irodalmi gyereklapot. A magyarok ma is Elek apóként emlegetik, és az ország nagy mesemondójaként emlékeznek rá.

2005-ben a Magyar Olvasástársaság javasolta, hogy születésnapja legyen a magyar népmese napja. Azóta minden szeptember 30-án mesék ezrei hangzanak el könyvtárakban, óvodákban és iskolákban szerte Magyarországon és a határon túli magyar közösségekben. A nap a magyar népmesék mellett minden más nép meséit is ünnepli.

Ennek a napnak ugyanaz az ösztön az alapja, mint bármely nyelven az esti meséknek. A gyereknek elmondott történet személyesen átadott örökség. A napot elindító felhívás őseinktől kapott kincses tarisznyaként írta le a meséket, amelyeket érdemes elővenni, kifényesíteni és továbbadni.

A törés kilencéves kor körül

Harmadik osztály körül történik valami a gyerekek és a könyvek kapcsolatában. A Scholastic kiadó 2010 óta dokumentálja ezt a Kids and Family Reading Report című jelentésében. Az ottani kutatók „kilencéves visszaesésnek” nevezték el.

Az időzítés kegyetlen. Az Annie E. Casey Alapítvány kutatásai szerint a harmadik osztály fordulópont: ekkor válik az olvasási készség a későbbi tanulmányi eredmények erős előrejelzőjévé. Ugyanez az az év, amikor az olvasás már nem ölben hallgatott történet, hanem feladat, munkalappal. Az a gyerek, aki éppen most tanult meg bármit elolvasni, amit csak akar, gyakran ugyanabban az időszakban fedezi fel, hogy az olvasásból munka lett.

Mi tartja meg valójában a gyereket az olvasásnál?

A Scholastic-kutatás minden kiadásában ugyanazok a gyakorlati eszközök bukkannak fel, és egyikhez sem kell pénz vagy szakértelem.

• Hagyd, hogy ő válasszon. A gyerekek rendre azt mondják, hogy azok a kedvenc könyveik, amelyeket maguk választottak. Az a képregény, amelyet te nem választottál volna, többet tesz, mint a díjnyertes könyv, amelyet igen.
• Legyenek kéznél könyvek. Az egyik legerősebb előrejelzője annak, milyen gyakran olvas egy gyerek, az, hogy hozzáfér-e olyan könyvekhez, amelyeket valóban szeretne. Egy könyvtári tagság bármilyen pénztárcához megoldja ezt.
• Lásson olvasni. Ha a családban vannak, akik láthatóan élvezik az olvasást, az az egyik legnagyobb előrejelzője annak, milyen gyakran olvas a gyerek. A gyerekek ahhoz igazodnak, amit a felnőttek csinálnak, nem ahhoz, amit ajánlanak.
• Olvass fel akkor is, ha már egyedül is tud. A legtöbb család abban a pillanatban hagyja abba a közös olvasást, amikor a gyerek már egyedül is tud olvasni – így éppen abban az életkorban veszi el az örömöt, amikor az adatok szerint az öröm összeomlik.
• Kövesd a rajongását. Cápák, vulkánok, lovak, az ókori Egyiptom. Egy szűk, de lángoló érdeklődés valóságos olvasómotor, és magától tágul.
• Ne hagyd, hogy kötelesség legyen belőle. Az olvasónaplók, a percben mért kvóták és a kötelező összefoglalók azt tanítják a gyereknek, hogy az olvasás olyasmi, amit a felnőttek mérnek. A kutatásokban semmi sem utal arra, hogy ettől olvasó emberek lennének.

Mit jelent ez számodra?

A kutatások szerint kevesebb kell hozzá, mint a legtöbb szülő gondolná, csak rendszeresen. Néhány perc szinte minden nap, egy gyerek, aki maga választhatja ki a könyvét, és egy felnőtt, aki ott olvas, ahol a gyerek látja. Ennyi az egész, és a figyelmeden kívül semmibe sem kerül.

Kell hozzá egy könyvtári tagság, és a hajlandóság, hogy negyvenegyedszer is elolvasd a borzos könyvet. Ami felhalmozódik: egymillió szó, egy szokás, amely többet ér a szülő diplomájánál, és egy gyerek, akinek egész életében lesz hová menekülnie egy rossz délutánon.