Olvasás az évszázadokon át: hogyan olvastunk régen?

Próbáld elolvasni úgy, ahogy egy római találkozott volna vele: SZÓKÖZÖKNÉLKÜLÉSMINDENFÉLEÍRÁSJELNÉLKÜL. Az írás történetének nagy részében így nézett ki egy oldal, és ez megmagyaráz valamit, ami a legtöbb embert meglepi: évezredeken át az olvasás általában hangos olvasást jelentett. És mivel az írást többször is feltalálták, egymásról mit sem tudó helyeken, nem egy, hanem több történetet kell elmesélnünk.

Az írást legalább háromszor, egymástól függetlenül találták fel

A megszokott elbeszélés Mezopotámiában kezdődik i. e. 3200 körül, ahol az ékírás a könyvelésből nőtt ki. De ez csak egy eredet a több közül.

Hajszálon múlt, hogy a kínai jóslócsontok nem vesztek el teljesen: az emberek ugyanis megették őket.

A Sang-dinasztia jósai kérdéseket véstek teknőspáncélok hasi lemezeire és ökrök lapockáira, hevítették őket, és a repedésekből olvastak. Miután a dinasztia i. e. 1046-ban elbukott, a csontok a főváros romjai alá kerültek, és annyira feledésbe merültek, hogy egyetlen fennmaradt kínai szöveg sem említi őket. Évszázadokkal később Anjang környéki parasztok ásták ki őket, és lung-ku, azaz sárkánycsont néven eladták a patikusoknak, akik orvossággá őrölték.

1899-ben egy Vang Ji-zsung nevű tudós, a Császári Akadémia vezetője, az ókori bronz- és kőfeliratok szakértője maláriában megbetegedett. Szokása volt, hogy a receptjei minden összetevőjét megvizsgálja. A sárkánycsontokon vésett jeleket talált, és felismerte, hogy ez az írás régebbi az általa ismert pecsétírásnál. Felvásárolta a patika teljes készletét, és kereskedőkön keresztül gyűjteni kezdett.

A kereskedők gyorsan rájöttek, mi van a kezükben, és írásjegyenként kezdték árulni, nagyjából egy ezüstdollárért jegyenként, miközben szándékosan eltitkolták, honnan származnak a csontok, hogy megvédjék a forrásukat. Vang Ji-zsung a következő évben, 1900-ban, Peking ostroma idején meghalt, és nem folytathatta a felfedezést. Fia eladta a gyűjteményt Liu O írónak, aki 1903-ban kiadta az első nyomtatott válogatást. Csak később vezette vissza Luo Csen-jü a lelőhelyet az Anjang melletti Hsziaotun faluhoz, a késő Sang-kori főváros helyéhez.

A tudományos ásatás 1928-ban kezdődött. 1937-ig tizenöt ásatási idény alatt a régészek 24 918 feliratos darabot találtak; egyetlen, 1936-ban feltárt gödörben több mint tizenhatezer volt. A mintegy 4500 azonosított különböző írásjegyből csak nagyjából 1600–2200-at sikerült biztosan megfeleltetni a mai írásjegyeknek. A többin még dolgoznak.

Ez az írás a ma Kínában használt írásjegyek közvetlen őse, így a kínai a Föld leghosszabb ideje folyamatosan használt írásrendszere: több mint háromezer éves töretlen vonal, amely azért maradt fenn, mert orvosságnak nézték.

A szóközök nélküli oldal, és miért nem csak európai probléma

A görög és latin szövegek megszakítatlan betűsorként futottak; ezt a stílust scriptio continuának hívják. A Codex Sinaiticus, egy i. sz. 350 körül másolt görög Biblia, így készült.

Furcsa módon ez egy tudatosan választott visszalépés volt. A korai görög és római feliratok gyakran apró pontokkal, úgynevezett interpunktumokkal választották el a szavakat. A latin a görög gyakorlatból vette át a folyamatos írást, mert elegánsabbnak tartották. Az olvashatóságot feláldozták a stílusért.

Ez az a rész, amely általában kimarad. Az egybeírt szöveg nem olyan történelmi különlegesség, amelyet a civilizáció kinőtt. A thai, a burmai, a jávai és a kínai írásjegyekkel írt nyelvek ma is így működnek. Emberek milliói olvasnak nap mint nap szóközök nélkül, teljesen folyékonyan. A szavak elválasztása egy adott íráscsalád adott problémájára adott megoldás volt, és soha nem egyetemes fejlesztés.

Az olvasás történetének leghíresebb anekdotája, és miért értik félre

I. sz. 400 körül Ágoston leírta, hogyan figyelte olvasás közben Ambrust, Milánó püspökét: a szeme végigfutott az oldalon, a szíve kereste az értelmet, a hangja és a nyelve pedig nyugton maradt.

Ezt a részt folyton annak bizonyítékaként idézik, hogy a néma olvasást épp akkor találták fel. A kutatók ma ezt nagyrészt elvetik. Többek között Gavrilov és Carruthers amellett érvelt, hogy Ágoston nem azon csodálkozott, hogy a néma olvasás lehetséges; azt magyarázta, ami udvariatlanságnak tűnt: egy férfi magában olvas, miközben a látogatók jönnek-mennek.

A bizonyítékok őket igazolják. Euripidésznél és Arisztophanésznél az i. e. 5. században a szereplők némán olvasnak a színpadon. Az volt a szokatlan, ha valaki társaságban tette.

A szerzetesek, akik feltalálták a szóközt

A változás, amely valóban átalakította az európai olvasást, váratlan irányból jött. A 7. század végétől ír írnokok szabálytalan közönként szóközöket kezdtek beiktatni, és létrehozták azt, amit Paul Saenger „szellős szövegnek” nevez. A gyakorlat lassan átterjedt a kontinensre, és a 11. századra az észak-európai írnokok már úgy választották el a szavakat, ahogy mi ma.

Miért tartott ilyen sokáig? Saenger válasza kényelmetlen. Az ókori világ nem igazán akarta, hogy az olvasás könnyű legyen. A gyors visszakeresést, a nehéz szövegekhez való könnyebb hozzáférést és a szélesebb írásbeliséget nem tartották értéknek. Az a gondolat, hogy egyszerű emberek tömegesen, önállóan olvassanak, idegen volt a szónoklatra és a begyakorolt emlékezetre épülő elitkultúrától.

A könyv más-más helyen más-más formát öltött

A kódex, vagyis az egymásra rakott és az egyik szélén összefűzött lapok, a római világban jelent meg nagyjából az i. sz. 1. és 4. század között, és olyasmit adott az olvasóknak, amit egy tekercs nem tud: tetszőleges hozzáférést. Ki lehetett nyitni egy oldalon, meg lehetett jelölni, össze lehetett vetni két részt. Ez az egyetlen képesség tette lehetővé a kereszthivatkozást, a tanulmányozást és a vitát.

Máshol ugyanezt a problémát másképp oldották meg.

A klasszikus maja nyelvben a huun szó egyszerre jelentette a könyvet, a papírt és a fügefát, amelyből készült, valamint a rangot jelző rituális fejpántokat. A lakandon majáknál a szó egészen a közelmúltig fennmaradt chak huun, vörös papír alakban, a rituális fejdíszek neveként. A nyelv nem választotta el a szöveget az anyagtól, amelyből készült.

A maja feliratok Xok Naah, vagyis Olvasóház nevű épületeket említenek, amelyeket egyes kutatók a kódexek őrzési helyének tartanak. Gyarmati kori források szerint a könyveket a papok házaiban tartották. Maguk az írnokok képzett szakemberek voltak, és a maja szövegek külön igéket használnak a munkájukra: egyet a szöveg írására vagy festésére, egy másikat a vésésére.

Négy könyv maradt fenn. Egy egész irodalom a történeteivel, csillagászatával és rituális tudásával négy kötetre zsugorodott, plusz arra, amit kőbe véstek.

Amit a tűz elkezdett, azt az éghajlat fejezte be. A maja sírokat feltáró régészek rendszeresen találnak kódexek kísérteteit: a nedves alföldön az amate papír elbomlott, és csak a lapokat egykor borító vékony stukkóréteg maradt meg, téglaszerű tömbökké összeolvadva. Nem lehet kinyitni őket. A szétválasztásukra tett kísérletek porrá változtatják őket. Valahol ezekben a tömbökben vannak a lapok, amelyeket soha senki nem fog elolvasni; ennél élesebben semmi sem mutatja, milyen törékeny lehet egy írásbeli kultúra.

Az Andokban az inkák kipukon vezették a nyilvántartásaikat: csomózott és színes zsinórok rendszerein, amelyeket kipukamajok nevű szakemberek olvastak. Máig vitatott, hogy a kipu írásnak számít-e. Annyi biztos, hogy egy nagy birodalom ezekre építette a közigazgatását.

Etiópiában és Eritreában gíz nyelven, egy ma is liturgikus használatban lévő abugida írással írtak, és ebből született a gyarmatosítás előtti Afrika egyik nagy kézirathagyománya. Az etióp könyveket gyakran láncöltéssel kötötték az európai gerinceknél használt zsinórok helyett, és még a 19. században is gazdagon díszítették.

Az írást már azelőtt használták, hogy Magyarország keresztény királysággá vált. A magyarok 895-ben telepedtek le a Kárpát-medencében, és a rovásírást magukkal hozták, nem a honfoglalás után vették át. Amikor 1000 körül az új királysággal megjelent a latin ábécé, azt a hivatalos és egyházi írásbeliségben kötelezővé tették, a rovást pedig kiszorították az állami használatból. Az emberek azonban továbbra is használták.

Ami fennmaradt, az nagyrészt kemény anyagba rótt emlék, és ez erősen torzítja a képet. A fa elkorhad. Egy olyan írás, amelyet főleg botokra, deszkákra és rovásfákra írtak, néhány évszázad után szinte semmit sem hagy maga után, így az emberek valódi, mindennapi írása nagyrészt elveszett. A magyar szakirodalom ugyanezt mondja a kőemlékekről is: rengeteg rovásfelirat veszhetett el, részben a középkor évszázados közönye miatt, és az írást a 20. században jórészt újra fel kellett fedezni.

Ez az újrafelfedezés komoly kutatási anyagot hozott létre. Sebestyén Gyula 1909-ben kiadta a Rovás és rovásírás, 1915-ben pedig A magyar rovásírás hiteles emlékei című művét; őt követte Németh Gyula 1934-ben A magyar rovásírás című munkájával, Jakubovics Emil 1935-ben a legrégebbi ábécékről szóló tanulmányával, Csallány Dezső pedig 1963-ban egy 33 jelentős feliratot számba vevő monográfiával.

Ezek a jegyzékek egy évszázadokon át a mindennapokban használt írást írnak le. A jobban ismert emlékek közé tartozik a székelyderzsi tégla, a bögözi, karácsonyfalvi, csíkszentmártoni és csíkszentmihályi felirat, a konstantinápolyi székely felirat, az 1668-as énlakai felirat, Miskolczi Csulyak István ábécéi és Szamosközi István jegyzetei. Marsigli egy teljes, rovással írt naptárat jegyzett le, ami összefüggő szöveg, nem csupán néhány bevésett szó.

Teljes értékű írott ábécéként is tanították. A nikolsburgi várkönyvtár egy 1483-as könyvében fennmaradt a 35 betű és 15 összevont jel, a ligatúrák teljes listája, ami bizonyítja, hogy a 15. századra kialakult egy egységesített forma. 1598-ban Telegdi János tankönyvet adott ki az írásról, rovással írt magyar szövegekkel. A ligatúrák itt fontosak: ha egy írásban összevont jelek alakulnak ki, azt olyan emberek írják gyorsan, akik folyamatosan használják.

Az elmúlt évtizedekben a Székelyföldön folyamatosan kerültek elő új feliratok, és továbbiak várhatók. A Magyar Katolikus Lexikon megjegyzi, hogy 1945 után a kutatás már nem volt az akadémiai intézetek feladata, hogy több ismert emlék máig leíratlan és kiadatlan, hogy nincs róluk megfelelő jegyzék, és hogy az írás eredete és kapcsolatai nagyrészt tisztázatlanok. Bárhogy vélekedünk is a rovás eredetéről, az emlékanyag bizonyíthatóan hiányos, és részben azért hiányos, mert évtizedekig senki sem kapott pénzt arra, hogy teljessé tegye.

Az írás utazott is. Zakariás János jezsuita misszionárius 1756-ban perui missziójából írt latin levelében rovásjeleket használt, láthatóan azért, hogy a magyar részeket más ne tudja elolvasni. Két évszázaddal később a Budapesten nevelkedett Sugár Péter történész Jugoszláviában rovással készítette a kutatási jegyzeteit, ugyanazért: a titkosrendőrség nem tudta elolvasni őket.

A könyvnyomtatás nem Németországban kezdődött

Gutenberg nyomdája az 1450-es években átalakította Európát. De nem ez volt a nyomtatás kezdete, sőt még a mozgatható betűé sem.

Gutenberg hozzájárulása valódi volt: olyan rendszert alkotott, amely kevés betűből álló írásban gazdaságossá tette a tömeggyártást. Ha viszont úgy meséljük el a történetet, mintha a nyomtatás vele kezdődött volna, egyszerűen kitörlünk négy évszázadnyi kelet-ázsiai munkát.

A nyomda Európában egy monopóliumot tört meg. Azok az intézmények, amelyek azért uralták az információt, mert a példányokat uralták, többé nem tudták uralni a példányokat. Az írásbeliség évtizedek alatt terjedt, a helyesírás és a központozás egységesült, és olyan vezetők is szervezhettek mozgalmakat, akik soha nem találkoztak a követőikkel. A hatalom cenzúrával válaszolt, és néha tűzzel.

És hogyan olvasunk ma?

Egy nap alatt több szót olvasunk, mint a történelem legtöbb embere egy hónap alatt, többnyire képernyőn, többnyire töredékekben, többnyire miközben valami más is versenyez a figyelmünkért. Szinte minden korábbi változás, a szóközök, a kódex, az olcsó nyomtatvány, könnyebbé tette a kitartó olvasást. A mostani az első, amely nehezebbé teszi.

Ezt érdemes pánik nélkül kimondani. Az elmélyült olvasás, amelyet egy hosszú könyv kíván, gyakorlással épülő, sajátos képesség. Soha nem volt természetes. Lassan építették fel Írországban, Cshongdzsuban, Yucatánban és Akszumban olyan emberek, akik újra és újra ezt választották.